Valamikor réges-régen,
fiákeren feszítettek a legények,
zeneszóval, mind vidámabban
kurjongattak, virtuskodtak,
nem kölnivel locsolkodtak,
mély kútból vizet mertek,
a szép lányokat egyenként
tetőtől talpig leöntötték,
versikét is mondogattak,
a végén finom bort iszogattak,
egészséget, kellemes ...

Ha neked az elméd már lesben áll,
akkor mit szóljak én vén fejemmel.
Ha te vagy az ki most prédára vár,
Én mond mit tegyek az eszemmel?

Csecsemőként voltál te a vadász,
hisz most is ifjú vagy ó kedvesem.
S korombéli nők közt szaladgálsz,
éhesen szomjasan és nesztelen?

Ne a vér vigyen,keresd a szerelmet,
skalpokért ne harcolj ...

Barátom Sándor ízlelgeti a klasszikus
zenét. Most itt ülök a Zeneakadémia
nagytermében, várván e kiváló fickót, egy fantasztikus
Beethoven hangversenyre. De, sajna, még nincs a

helyén, múltkor is késett, micsoda história
kerekedett belőle! Végre megjön egy óra
múlva. - Mi megy most? – kérdezi. - A IX. ...

(Már nincsenek titkaim...)


Miért is írok én verseket? - kérdezem
önmagamtól szüntelen. Elképzelem,
mi lenne, ha most félretenném a pennám...
...

E versembe egy nevet lelsz,
mely nekem egyszer megtetszett.
Epekedve lesem merre leszel,
szemed engem felfedezett.
Kezed remegve szeret,
tested jelez-gyere!
Neved feledem-mert nem kell,
de veled leszek, mert SZERETLEK!

Köszönöm Kriszti ezt a két évet.
Jóságod, megértő emberséged.
Köszönöm, hogy nem voltam törpe melletted,
Fölmerted ismerni értékeimet.

Neked az volt az első, hogy EMBER légy,
A címke csak utána következett!
A könyvtárat mégis zajmentesen működtetted,
Kár, hogy nincs annyi pénzem, hogy ezért kitüntesselek!

Vedd ezt a

Olvasták: 475

Alkalmazkodás,