Az őszinte szavak tompán koppannak.
Vajon termő lelki talajra hullanak?
Lesz-e dús lombú fa a költészetből?
Vagy hogy mi lesz majd ebből, majd csak eldől?

Lesz-e gyümölcsöt termő gondolat,
mely a szavakból lelkekre hat?
Van-e értelme a szép szavaknak?
Lesz-e haszna a bölcs gondolatoknak?

Nem szól hiába a költő?
Vajon szavából fa mikor ...

Sete-suta medve
totyog be a kertbe
gyümölcsöket szedve.
Ám jön egy méhecske
Őt fenékbe csípve.
Elbődül a medve
gyümölcseit leejtve.
A gazda lép a kertbe
látva, hogy lop a medve
gurul bősz méregbe!
Fogja a gereblyét
és elveri a medvét.
.

Az erdőt jártam, szomorú varázsló.
Valahol este várt, és csillagzárszó,
de még alkony volt és piros meséket
ragyogtatott egy láthatatlan lélek.

Igen, alkony volt... és sebzőn, szívemben
tőrt villantott gonoszság-jóság isten,
gyönyörű tőrt, pengéjén égő szépség
ígérgette édenkert-messzeségét.

A fák megálltak készülő ...

A tűzhelyen a lábas kék volt,
s időnként kék a kinti égbolt.
Múlt kék olykor még ma is ott van
eltűnődő mindennapokban.

Volt-fáradtság is ott a mában:
egy lehangolóbb fáradtságban,
mely, ha néz az estholdas égre,
nincs benne már egykor-reménye.

Az sem rejtély, hogy hová lettek,
miket volt-kezek építettek.
Emberkéi egy álszent ...

Álmosítóan száll le az éjszaka
az őszi esőtől ázott, még nedves tájra.
A fákon már csak egy-két elsárgult levél,
a tájon a fákat csípi a szél.
Egy-két madár ül csak az ágakon.
A tél követi az őszt lopva, lopakodva,
decemberi jeges hideget ígérő szele
a lassacskán lehűlő őszi éjbe fúj bele.

A lehűlt levegőnek már borotvaéle van.
A gyenge Nap az ólomszürke felhőkbe bújt.
Az erős szélnek már harapós kedve van.
Sárga avar az őszi sarába hullt.
A felhős időnek már gyanúsan hószaga van.
Sok állat és növény már téli álomra összebújt.
A természetnek nyugalma csak látszólag van,
hisz tavasszal a szél már új életre fúj.