Tudom talán nem látlak többé,
minden percben arcodra gondolok.
Örök érzés nem válhat köddé,
mindörökké őrzöm mosolyod.

Az ívet melyet karod ír,
mikor magadra húzod blúzodat,
a gyenge neszt, ahogyan a szél sír,
miközben hátracsapod a hajad.

Nekem nincs másom. Csak a tekinteted ami bennem él,
a megannyi csók ízétől ég ...

Nem nézek a napba
megfogadtam, s ha,
akarnám sem látnám
már fényed.

Bepakoltak a vagonba,
mint sorsot egy kalapba,
még látom hogyan
fut el szerelvényed.

Ne sikíts nem hallom,
zörög a vagon,
süket a fül,
párás a szem,

de tudod hol lakom,
s talán egy napon
visszatérsz, mikor
már nem is ...

\'Mit látsz most?\' - kérdezted este.
Kezemben telefonnal, ültem az ágyon.
Körbenéztem, és azt mondtam:
\'Számítógépet, asztalt, függönyt...\'
Hallgattál. \'Én csak téged látlak\'- mondtad.
Megint körbenéztem, és az asztalnál
már te ültél, a számítógép képernyője téged vetített
s a függöny lett a szoknyád.
Azóta jobban látok.

Nekem még mindig fáj, az, amit mondtál
lehet, akaratlanul, de megbántottál
eljátszottad minden esélyed
engem elvesztettél, most már végleg.
Bár szerettük egymást, nem nehéz tovább lépni
a lelkembe gázoltál, ezt nem fogom felejteni
ha következőnek látlak erősnek kell lennem
s most elküldöm neked utolsó búcsúlevelem.

Az asztal szélén egy kis fény lángol
szép kicsi gyertya,
lobog a fátyol
s az ablakon süt be holdvilág
egy suttogó hang kérdezi:
“Kislány, mi bánt?”

Szeretnék válaszolni
mondani, hogy minden
de nem tudok megmozdulni
csorog a könnyem.
A hang meg csak hallgat,
többet nem szól...
elmegy tán örökre,
de emléke ...

A Hajnal Tündérek fénye tábortűzként lángoló,
élénken csillámló, bár múló, de mégis
igen nagy fényerővel a hajnalt bitorló,
bár leszedték, de mégis látható, csontodra vetülő

a kora reggel szürke fényű bőréből előugró,
az éji álom után szemedre szürke fényként ülő,
új nap igen szép reményét, csalfa ígéretét ...