Előttem pár emlék foszlány, hol életem legmélyebb pontján jártam,
Felidézem a pillanat kínok-kínját, mikor lelkem fogságába zártan,
Kerestem egy járatot, várva hogy meglelem a választ ott,
Azon a helyen, hol önfeledten játszhatok, nyugalmas pillanatok peremén,
Merész gondolataim, vérző valóságba taszítva, elhantolták a reményt,
Mélybe esve ...

Miről álmodozol itt kicsiny királylány?
Talán éppen arról, hogy merre jár a paripán a királyfi már,
ki minden tekintetét feléd fordítja szüntelen?
\'Hol van, ki sosem hűtlen, sosem űz velem holmi játékot?\'
Száz és száz gondolati síkod árad szerte-szét ott, hol
Más csak ürességet lát, valójában ki az ki mindent kitalált?
Ki végtelen át ...

Belezuhantam valamibe, ami egy mámorító érzés,
Nem számoltam Vele, de ez egy isteni végzés,
Babukám lett az én Párom,
Viszonzását is örömmel konstatálom.
De jaj! Közénk állt az Óceán,
S az Idő is mellé állt: Ó be kár!
Szerelmünk most haldoklik,
De nem hal meg soha,
Feltámad majd, ha már nem állhat közénk
Tér és Idő fontora.

Könnycsepp gördül az arcomon,
Nincs, ki felszárítsa azt,
Hiányzik az édes hangod,
Hogy megnyugtass, hogy meghallgass.

Hiányod oly nagyon fájó,
Nem tudom, hogy hol vagyok,
Várok rád és rád gondolok,
Tudom most már, hol vagyok.

Remény és én együtt járunk;
Keressük az utunkat,
Nem akarlak elveszteni,
Mutass nekem ...

Árnyak fontak körbe,
hozzám bújtak s bőgtek.
Lényembe látva,
velem és várva:
A döbbenetet.
Felhúztak a mélyből,
remegve álltam a ködből,
elősugárzó félelem-bugyra,
Te leszel ki megragad örökre.
És hozzám kötve
már meg sem tagadsz,
majd ha eljössz hozzám,
és lényedhez közel,
a távolban megmaradsz ...

Ében hajad selymes fényét,
kezeimmel érintem,
S két szemed pillantása
meglágyítja szívemet.

Harmatos arcod még most is itt van,
És benne él a lelkemben.
Hiányod most érzem igazán,
Hogy nem vagyunk együtt életem.