Búsan csörög a lomb,
Mert fú szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled szerelem jön ez éjjeli bú.

Lyány sziklakemény, lyány
Csillagszép,
Nem látod-e kínom,
Mely dúl s tép?
Nem szánod-e kínom,
Mely tép s dúl,
S felforrva szememben ez arcra lehull?

Hajh rózsa, ...

Hév naptól hervadtában
Kék viola
Lehajola,
S epedve zöld bokrában
Már halni kész vala.

Jön Hesper s alkonyábol
Reá tekint,
S langy cseppet hint
Enyhítő balzsamábol,
S él a virág megint.

Pályád töviskörében
Ó szerelem,
Lángkebelem
Hervad sebes tüzében,
S bánat s halál velem!

Ki ...

Vándor Remény csapongva jár,
Örömre hív, de búra vár;
Távolra mint hajnal pirúl,
Közel sötét éjként borúl.

Tenéked, ó bús Szerelem,
E rózsabimbót szentelem;
Nyájas, piros, s illatja szép,
De hajh tövíse szívet tép!

Föld-e lakod vagy fenn az ég?
Ragyogj felém örök Hüség!
S virágra mint harmat ha ...

Sziklai lyány, hívlak! \'Hívlak\': felel éteri hangod;
Ím jövök, ah de lakod bús fala néma s üres!
Sziklai lyány, hol vagy? remegő ajak ami reád vár,
S hű karok, és szerelem mennyei lángja velek.
Csalfa te rejtve maradsz; epedő rezgése szavadnak
Hév vala, s kebled, mint szirti lakásod, hideg!

Cseke, 1825. május

Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.

Álmosd, 1813. június 18. után

Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok
Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút;
Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,
Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;
Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,
Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.
\'Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,
Láng emelé ...