Mikor nem marad semmi csak az írás,
éjjelente nem vigasztal már a sírás.
Kiöntöm lelkem neked e pár sorban,
melyekben számomra megnyugvás van.

Ezek mind félelemmel telt stófák,
mint villanyoszlopon kósza gólyák.
Ha egyszer elmúlik a várakozó idő,
végre eljő számomra az áhított jövő.

S, mint a gólya fészkéből, ki szállok,
oda hol lenni mindig jó most ki állok.
Szívem megnyugszik, és lelkem megpihen,
reméli, hogy marad minden örökre ilyen.