Örökre

Szomorúfűz áll magába,
egyedül hagyta a párja.
Együtt susogtak dalokat,
megbeszélték bánatukat,
ágaik jól összefonva,
egyként éltek évek óta.

Beteg lett az egyik szálfa,
ezért lett a másik árva.
Létére nem volt panasza,
tudta - e, nincs több tavasza?
Csendesen múlt el, kiszáradt,
megöli párját a bánat.

Más lett így a falomb forma,
olyan, mintha csonka volna!
Árnyéka fele akkora,
mint ahogy azt rég megszokta.
Mélybe húzzák le ágai,
árvának akar látszani...

lehullnak levél-göncei,
vízbe potyognak könnyei.
Elvesztve társát, nem élhet,
gyökere roppant szegénynek,
derékba tört korhadt törzse,
leborult a vizes földre

örökre.