Szeptember van, ősz van,
a hajnalok már hűvös párát hoznak.
Aztán álmosan felkel a nap,
a felhők közül kidugva egy vékony kis sugarat.

S lám hírtelen aranyszín önti el a tájat,
egyre jobban szorítva vissza az árnyat.
Már minden szinte lángol a sok sugártól,
új életre kelve az aléltságból.

Így jöttél ősszel Te is a napsugáron,
aranyat szórva szét földön, égen, s az egész tájon.
Benned volt minden, mi az élethez kellett,
szépség, jóság, nevetés és mi gyermekien kedves.

Azóta eltelt néhány év,
és ahányszor jön a szeptember,
s a hajnali párán átdereng a fény,
rád gondolok, mert Te is így jöttél.

Így éltél sok-sok éven át,
a világnak megmutatva az ősz színpompáját:
- a sárga megannyi árnyalatát,
- a vörös kirobbanó energiáját,
- a barna szeretet-meleg varázsát,
- a zöld reményt adó nyugalmát,
- és az aranyat mi mindezt csillogásával átszőtte,
- s a puha párát, mely e sok színt ölelően körülvette.

Az ősz melegsége mellett benned van:
- a nyár vagánysága,
- a tél hópelyhes, jégvirágos szikrázása,
- a virágzó, illatozó tavasz reményt hozó megújulása.

Így éld tovább az életed,
követve, mit tavasz, nyár, ősz, tél mutat neked,
és e neked szánt szerep szerint Te legyél:
- a tavasz virágot ontó tündére,
- a nyár, zsongító asszonya,
- az ősz gyümölcsöt hozó és érlelő őszanyója,
- a tél mindent fehérbe borító hókirálynője.