Házunk előtt csavart fűzfák ágai,
próbálnak a napsugárral játszani;
hajladoznak, zizegnek és zenélnek,
halk neszekkel sustorognak a szélnek.
Ölelkeznek fűzfaágak szorosan,
lentről nézve, két fának egy lombja van;

összefonódnak ágaik - mint kezek -
együtt akarnak maradni, míg lehet.
Villanykábelt zavarta a fa lombja,
ezért vágták az egyik fát halomba;
Szomorúfűz minden ága könnyezett,
elmúlását nem jelzi majd kőkereszt.

Gyászba borult a megmaradt facsoda,
hogy párjáról lehullott a korona.
Évek óta kapaszkodtak egymásba,
nem akart már ragyogni egymagába...
párja után fűzfa szíve megrepedt,
tavaszra már nem hozott új levelet.